Ami az írói vénámat illeti, nem beszélhetek régóta lappangó érdeklődésről. Őszinte leszek: édesanyám valószínűleg nem hiszi, hogy én vagyok az Egyszercsak szerzője. Szegény vért izzadt, mire megtanított összeolvasni a betűket. 19 évesen került a kezembe egy Vonnegut regény – talán a Bajnokok reggelije? –, addig a kötelezőkön kívül egy kötetet se olvastam végig. A főiskolai újságba írtam egy cikket. Máig ez a legnagyobb példányszámú megjelenésem.
Később előfordult, hogy a barátaimmal feldobtunk egy témát, és mindenki írt róla egy novellát. Ránézésre is kiszúrnád, melyik az enyém: a legrövidebb. Míg mások oldalszám ontották a jobbnál-jobb sztorikat, én kínlódva gépeltem fél lapnyit. Szép Zsolt barátunk például annyira belendült, hogy hipp-hopp írt két regényt (Kárpát Walzer, Sárkányhant), Norbinak megjelent egy novellája, és a többiekéi is simán megütik a kiadásra érdemes szintet. Úgy tűnt, a történetek papírra vetése nem az én világom.
Maradt azért egy terület, ahol igény mutatkozott a mondataimra. Amikor a ritkuló baráti szerepjáték-összejövetelek miatt a régebben kívülről fújt mechanizmusok kikoptak a memóriánkból, kitaláltam néhány gyors szabályt az elfelejtettek vagy a túl bonyolultak helyettesítésére. Ez volt az Egyszercsak magja. A folyamatosan csiszolgatott útmutató sokáig nem nyúlt túl hét oldalon. Akkor kezdett terebélyesedni, amikor észrevettem, hogy a sztorik kiagyalására is egyre kevesebb az időnk. Gyors eszközöket és használható mintákat keresve az igényes kalandok megtervezéséhez utánanéztem a történettípusoknak, mítoszoknak, filmírásnak, társasjáték-készítésnek. A korábban kipróbált színpadi rögtönző technikákból, a pszichodrámából és a tréneri, facilitátori gyakorlatomból is merítettem. Aztán egy nap végignézve a jegyzeteimen eszembe jutott egy ív, ami mentén könyvvé fűzhetném őket.