*
Egyszercsak
katarziskalauz stopposoknak
írás
Bócsi Béla vagyok, szakmám szerint szervezetfejlesztő. Hogy színesítsem a képet, elárulom, hogy próbálkoztam a mezőgazdasággal, voltam piackutató, környezetvédelmi koordinátor és jónéhány évig HR-es is. Feleségemmel és fiammal a budapesti évek után most vidéken élünk.
Ami az írói vénámat illeti, nem beszélhetek régóta lappangó érdeklődésről. Őszinte leszek: édesanyám valószínűleg nem hiszi, hogy én vagyok az Egyszercsak szerzője. Szegény vért izzadt, mire megtanított összeolvasni a betűket. 19 évesen került a kezembe egy Vonnegut regény – talán a Bajnokok reggelije? –, addig a kötelezőkön kívül egy kötetet se olvastam végig. A főiskolai újságba írtam egy cikket. Máig ez a legnagyobb példányszámú megjelenésem.
Később előfordult, hogy a barátaimmal feldobtunk egy témát, és mindenki írt róla egy novellát. Ránézésre is kiszúrnád, melyik az enyém: a legrövidebb. Míg mások oldalszám ontották a jobbnál-jobb sztorikat, én kínlódva gépeltem fél lapnyit. Szép Zsolt barátunk például annyira belendült, hogy hipp-hopp írt két regényt (Kárpát Walzer, Sárkányhant), Norbinak megjelent egy novellája, és a többiekéi is simán megütik a kiadásra érdemes szintet. Úgy tűnt, a történetek papírra vetése nem az én világom.
Csak egy szűk terület maradt, ahol igény mutatkozott a mondataimra. Amikor a ritkuló baráti szerepjáték-összejövetelek miatt a régebben kívülről fújt mechanizmusok kikoptak a memóriánkból, kitaláltam néhány gyors szabályt az elfelejtettek vagy a túl bonyolultak helyettesítésére. Ez volt az Egyszercsak magja. A folyamatosan csiszolgatott útmutató sokáig nem nyúlt túl hét oldalon. Akkor kezdett terebélyesedni, amikor észrevettem, hogy a sztorik kiagyalására is egyre kevesebb az időnk. Gyors eszközöket és használható mintákat keresve az igényes kalandok megtervezéséhez utánanéztem a történettípusoknak, mítoszoknak, filmírásnak, társasjáték-készítésnek. A korábban kipróbált színpadi rögtönző technikákból, a pszichodrámából és a tréneri, facilitátori gyakorlatomból is merítettem. Aztán egy nap végignézve a jegyzeteimen eszembe jutott egy ív, ami mentén könyvvé fűzhetném őket.
írás
Bócsi Béla vagyok, szakmám szerint szervezetfejlesztő. Hogy színesítsem a képet, elárulom, hogy próbálkoztam a mezőgazdasággal, voltam piackutató, környezetvédelmi koordinátor és jónéhány évig HR-es is. Feleségemmel és fiammal a budapesti évek után most vidéken élünk.
Ami az írói vénámat illeti, nem beszélhetek régóta lappangó érdeklődésről. Őszinte leszek: édesanyám valószínűleg nem hiszi, hogy én vagyok az Egyszercsak szerzője. Szegény vért izzadt, mire megtanított összeolvasni a betűket. 19 évesen került a kezembe egy Vonnegut regény – talán a Bajnokok reggelije? –, addig a kötelezőkön kívül egy kötetet se olvastam végig. A főiskolai újságba írtam egy cikket. Máig ez a legnagyobb példányszámú megjelenésem.
Később előfordult, hogy a barátaimmal feldobtunk egy témát, és mindenki írt róla egy novellát. Ránézésre is kiszúrnád, melyik az enyém: a legrövidebb. Míg mások oldalszám ontották a jobbnál-jobb sztorikat, én kínlódva gépeltem fél lapnyit. Szép Zsolt barátunk például annyira belendült, hogy hipp-hopp írt két regényt (Kárpát Walzer, Sárkányhant), Norbinak megjelent egy novellája, és a többiekéi is simán megütik a kiadásra érdemes szintet. Úgy tűnt, a történetek papírra vetése nem az én világom.
Csak egy szűk terület maradt, ahol igény mutatkozott a mondataimra. Amikor a ritkuló baráti szerepjáték-összejövetelek miatt a régebben kívülről fújt mechanizmusok kikoptak a memóriánkból, kitaláltam néhány gyors szabályt az elfelejtettek vagy a túl bonyolultak helyettesítésére. Ez volt az Egyszercsak magja. A folyamatosan csiszolgatott útmutató sokáig nem nyúlt túl hét oldalon. Akkor kezdett terebélyesedni, amikor észrevettem, hogy a sztorik kiagyalására is egyre kevesebb az időnk. Gyors eszközöket és használható mintákat keresve az igényes kalandok megtervezéséhez utánanéztem a történettípusoknak, mítoszoknak, filmírásnak, társasjáték-készítésnek. A korábban kipróbált színpadi rögtönző technikákból, a pszichodrámából és a tréneri, facilitátori gyakorlatomból is merítettem. Aztán egy nap végignézve a jegyzeteimen eszembe jutott egy ív, ami mentén könyvvé fűzhetném őket.
A gimiben kerültem a szerepjátékosokat. Azok a fura fickók ugyanis úgy gondolták, hogy a rajzkészségem legjobb felhasználása, ha az ő karakterükről, kardjukról, sárkányukról készítek képeket. Ez még 90-es években volt, amikor a Kaland-Játék-Kockázat őrület mindenkit megérintett. De itt én meg is álltam, a D&D nem szippantott be. Így érthető, hogy nem jöttem lázba, amikor a főiskola falújságján (bordás fakeret, nem digitális, ez még mindig a ’90-es évek) feltűnt egy cetli, hogy szerdán este hatkor szerepjáték lesz a koliban. H. Tomi barátom belengette, hogy biztos jönnek lányok is, így túllépem az ellenérzéseimen.
Lányok tényleg voltak, valamint Norbi, a furán nyírt szakállú kalandmester a feje tetején összecopfozott hajjal. Ez húsz évvel a hipszter szakáll-őrület előtt történt, szóval elég különösen hatott. A játékba változatos motivációval érkeztünk. Jäger Tomi például valószínűleg azért, mert letiltott a flipper a büfében. Az egész mesélős kockadobálós dologból engem akkor a zabolátlan sztori meg a szabálykönyv illusztrációi fogtak meg. A lányok idővel elmaradoztak, sőt a szerdai klub is megszűnt, de a fent említett három úriemberrel, valamint a később csatlakozó Zsolttal és Kulcsival barátokká váltunk és azóta is játszunk.
Természetesen a M.A.G.U.S.-al kezdtük, meg a többi szokásossal: Call of Cthulhu, Ars Magica, Cyperpunk 2020, és egymás kezéből kapkodtuk ki a Rúna magazint. Összetartásunkat az évek alatt próbára tették nősülések, gyermekáldás, költözések, családi és munkahelyi drámák. Egy valami azonban biztos: júliusban négy napra elmegyünk együtt játszani, lazítani, evezni a Dunakanyarba. Mivel a közbeeső időben egyre nehezebb összehozni egy-egy találkozót, beiktattunk egy őszi elvonulást is. A mi barátságunk valószínűleg nem működne a szerepjáték nélkül, és talán nem is játszanánk, ha nem lennénk barátok.
Kőműves apám térdén ülve figyeltem, amint ácsceruzájával remek állatfigurákat skiccel nekem a Szabad Föld margójára, és fodrász édesanyám is szép fejeket és frizurákat rajzolt. Természetesnek vettem, hogy az ember lefirkálja, amit akar. Furcsálltam, hogy mások nem így vannak ezzel. A rajzolás kedvelt gyermekkori szórakozásom lett. A rutin és a laza hozzáállás a gimiben is garantálta a rajz ötöst. Szüleim és tanáraim azonban nem tulajdonítottak jelentőséget az affinitásomnak, így én sem. Szakkörbe nem jártam. A főiskolás években még firkálgattam, de munkába állás után már csak annyira futotta, hogy Zsolt barátommal három alkalommal bementem a Postás művház rajzóráira, ahol hamar átküldtek élő modellt rajzolni, a kockológiát nagyrészt átugorhattam.
Ezután húsz évig a szervezetfejlesztő hivatásom, a család, a barátok és némi sport kitöltötte az életemet, legfeljebb a szabadságok alatt festegettem pár órát. Egyszer eljutottam egy félnapos tusfestés foglalkozásra, nagyon élveztem. Azt, hogy az egész nem maradt ennyiben, a feleségemnek köszönhetem. Annak az évnek a nyarán, amikor húsz év után otthagytam a nagyvállalati munkámat, egy apró esemény különös lavinát indított el az életemben.
A Millás reggeli rádióműsorban Katona Csaba történész regényes hangzású régi rovarnevekről regélt. Zsuzsa ragaszkodott hozzá, hogy kezdjünk ezzel valamit. Egy naptárban maradtunk. Kellett tehát tizenkét rovarrajz, amelyek kihangsúlyozzák a nevekbe foglalt mesés történeteket. Épp elkészültem velük, amikor Zsu szólt, hogy a MOME-n két féléves esti illusztrátor tanfolyam indul. Rajzos előképzettséget, rutint és portfóliót kértek. Nekem egyik se volt, de mit veszíthetek alapon beküldtem a rovarrajzokat. Felvettek. Az ország legjobb illusztrátoraitól – Szabó Leventétől, Kárpáti Tibortól, Baranyai Andrástól, Herbszt Lászlótól, Nagy Lászlótól, Tóth Andrejtől – tanulhattam. Furán hatottam az őszülő szakállammal a fiatalok között. A képzés vége felé már tudtam, hogy a következő rajzprojektem a fiókban heverő Egyszercsak illusztrálása lesz. Szerencsére szeretek fekete-fehérben alkotni, mivel a kiadást finanszírozó kiadó híján a színes belíveket nem tudnám megfizetni. Időközben megtaláltak más illusztrációs felkérések is.
játék
A gimiben kerültem a szerepjátékosokat. Azok a fura fickók ugyanis úgy gondolták, hogy a rajzkészségem legjobb felhasználása, ha az ő karakterükről, kardjukról, sárkányukról készítek képeket. Ez még 90-es években volt, amikor a Kaland-Játék-Kockázat őrület mindenkit megérintett. De itt én meg is álltam, a D&D nem szippantott be. Így érthető, hogy nem jöttem lázba, amikor a főiskola falújságján (bordás fakeret, nem digitális, ez még mindig a ’90-es évek) feltűnt egy cetli, hogy szerdán este hatkor szerepjáték lesz a koliban. H. Tomi barátom belengette, hogy biztos jönnek lányok is, így túlléptem az ellenérzéseimen.
Lányok tényleg voltak, valamint Norbi, a furán nyírt szakállú kalandmester a feje tetején összecopfozott hajjal. Ez húsz évvel a hipszter konty-őrület előtt történt, szóval elég különösen hatott. A játékba változatos motivációval érkeztünk. Jäger Tomi például valószínűleg azért, mert letiltott a flipper a büfében. Az egész mesélős, kockadobálós dologból engem akkor a zabolátlan sztori meg a szabálykönyv illusztrációi fogtak meg. A lányok idővel elmaradoztak, sőt a szerdai klub is megszűnt, de a fent említett három úriemberrel, valamint a később csatlakozó Zsolttal és Kulcsival barátokká váltunk és azóta is játszunk.
Természetesen a M.A.G.U.S.-sal kezdtük, meg a többi szokásossal: Call of Cthulhu, Ars Magica, Cyperpunk 2020, és egymás kezéből kapkodtuk ki a Rúna magazint. Összetartásunkat az évek alatt próbára tették nősülések, gyermekáldás, költözések, családi és munkahelyi drámák. Egyvalami azonban biztos: júliusban négy napra elmegyünk együtt játszani, lazítani, evezni a Dunakanyarba. Mivel a közbeeső időben egyre nehezebb összehozni egy-egy találkozót, beiktattunk egy őszi elvonulást is. A mi barátságunk valószínűleg nem működne a szerepjáték nélkül, és talán nem is játszanánk, ha nem lennénk barátok.
rajz
Kőműves apám térdén ülve figyeltem, amint ácsceruzájával remek állatfigurákat skiccel nekem a Szabad Föld margójára, és fodrász édesanyám is szép fejeket és frizurákat rajzolt. Természetesnek vettem, hogy az ember lefirkálja, amit akar. Furcsálltam, hogy mások nem így vannak ezzel. A rajzolás kedvelt gyermekkori szórakozásom lett. A rutin és a laza hozzáállás a gimiben is garantálta a rajz ötöst. Szüleim és tanáraim azonban nem tulajdonítottak jelentőséget az affinitásomnak, így én sem. Szakkörre nem jártam. A főiskolás években még firkálgattam, de munkába állás után már csak annyira futotta, hogy Zsolt barátommal három alkalommal bementem a Postás művház rajzóráira, ahol hamar átküldtek élő modellt rajzolni, a kockológiát nagyrészt átugorhattam. Ezután húsz évig a szervezetfejlesztő hivatásom, a család, a barátok és némi sport töltötte ki az életemet, legfeljebb a szabadságok alatt festegettem pár órát. Egyszer eljutottam egy félnapos tusfestés-foglalkozásra, nagyon élveztem. Azt, hogy az egész nem maradt ennyiben, a feleségemnek köszönhetem. Annak az évnek a nyarán, amikor húsz év után otthagytam a nagyvállalati munkámat, egy apró esemény különös lavinát indított el az életemben.
A Millás reggeli rádióműsorban Katona Csaba történész regényes hangzású régi rovarnevekről regélt. Zsuzsa ragaszkodott hozzá, hogy kezdjünk ezzel valamit. Egy naptárban maradtunk. Kellett tehát tizenkét rovarrajz, amelyek kihangsúlyozzák a nevekbe foglalt mesés történeteket. Épp elkészültem velük, amikor Zsu szólt, hogy a MOME-n két féléves esti illusztrátor-tanfolyam indul. Rajzos előképzettséget, rutint és portfóliót kértek. Nekem egyik se volt, de mit veszíthetek alapon beküldtem a rovarrajzokat. Felvettek. Az ország legjobb illusztrátoraitól – Szabó Leventétől, Kárpáti Tibortól, Baranyai Andrástól, Herbszt Lászlótól, Nagy Lászlótól, Tóth Andrejtől – tanulhattam. Furán hatottam az őszülő szakállammal a fiatalok között. A képzés vége felé már tudtam, hogy a következő rajzprojektem a fiókban heverő Egyszercsak illusztrálása lesz. Szerencsére szeretek fekete-fehérben alkotni, mivel a kiadást finanszírozó kiadó híján a színes belíveket nem tudnám megfizetni. Időközben megtaláltak más illusztrációs felkérések is.