A gimiben kerültem a szerepjátékosokat. Azok a fura fickók ugyanis úgy gondolták, hogy a rajzkészségem legjobb felhasználása, ha az ő karakterükről, kardjukról, sárkányukról készítek képeket. Ez még 90-es években volt, amikor a Kaland-Játék-Kockázat őrület mindenkit megérintett. De itt én meg is álltam, a D&D nem szippantott be. Így érthető, hogy nem jöttem lázba, amikor a főiskola falújságján (bordás fakeret, nem digitális, ez még mindig a ’90-es évek) feltűnt egy cetli, hogy szerdán este hatkor szerepjáték lesz a koliban. H. Tomi barátom belengette, hogy biztos jönnek lányok is, így túlléptem az ellenérzéseimen.
Lányok tényleg voltak, valamint Norbi, a furán nyírt szakállú kalandmester a feje tetején összecopfozott hajjal. Ez húsz évvel a hipszter konty-őrület előtt történt, szóval elég különösen hatott. A játékba változatos motivációval érkeztünk. Jäger Tomi például valószínűleg azért, mert letiltott a flipper a büfében. Az egész mesélős, kockadobálós dologból engem akkor a zabolátlan sztori meg a szabálykönyv illusztrációi fogtak meg. A lányok idővel elmaradoztak, sőt a szerdai klub is megszűnt, de a fent említett három úriemberrel, valamint a később csatlakozó Zsolttal és Kulcsival barátokká váltunk és azóta is játszunk.
Természetesen a M.A.G.U.S.-sal kezdtük, meg a többi szokásossal: Call of Cthulhu, Ars Magica, Cyperpunk 2020, és egymás kezéből kapkodtuk ki a Rúna magazint. Összetartásunkat az évek alatt próbára tették nősülések, gyermekáldás, költözések, családi és munkahelyi drámák. Egyvalami azonban biztos: júliusban négy napra elmegyünk együtt játszani, lazítani, evezni a Dunakanyarba. Mivel a közbeeső időben egyre nehezebb összehozni egy-egy találkozót, beiktattunk egy őszi elvonulást is. A mi barátságunk valószínűleg nem működne a szerepjáték nélkül, és talán nem is játszanánk, ha nem lennénk barátok.