Ahogy közeledik a szokásos őszi szerepjáték elvonulás a barátaimmal, eszembe jutnak a hozzá kapcsolódó sajátos rituáléink, mindaz, ami az évek során extra jelentést nyert. Makacsul ragaszkodunk például ahhoz, hogy a találkozót “Mátrának” nevezzük, függetlenül attól, hogy már vagy tíz éve nem Mátraházán bérlünk helyet a programhoz. A “Mátrával” őrizzük a kis faház cserépkályhája mellé húzódó csípős esték hangulatát. Ha egy ilyenkor esedékes mesében feltűnnek az őszi ormok és az égbe nyúló fenyők, akkor meghatott sóhajjal nyugtázzuk: igen, itt vagyunk megint, hazatértünk. Az érkezés estélye ünnep – koccintásokkal, beszámolókkal családról, munkáról, utazásról, hobbikról. Másnap szinte mindig spontán kivonul a társaság java egy rövid sétára a környéken. Beszélgetünk, nézegetjük a kopaszodó fákat, az arcunkon érezzük a harcos szelet vagy a felhők mögül kisandító napot.
Campbell szerint az ember ősi igénye, hogy összhangba kerüljön a környezetével, annak változásával. Régen a gazdálkodáshoz kapcsolódó ünnepek – aratóbálok, szüreti mulatságok, disznóvágás – adták meg ezt az élményt, és az idő tagolásában, az évszak élményeinek feldolgozásában is segítettek. Gyerekkoromban a novemberi búcsúra átjöttek a falusi rokonok, találkoztunk az unokatestvérekkel. Most a “Mátra” az őszi ünnepünk. Vele összhangba kerülünk az idő múlásával, a természet ritmusával, barátaink és saját magunk változásával. Mindez csak most tudatosult bennem. Eddig pusztán egy szokásos játékalkalomnak tekintettem az őszi elvonulást. Vajon a hétköznapi játékalkalmak is magukban hordozzák a rítus elemeit vagy lehetőségét? Valószínűleg minél inkább így tekintünk rájuk, annál inkább lesz belőlük maradandó élmény, nem pusztán egy alkalmi alternatíva a filmnézés vagy videójáték helyett. Bizonyára tehetünk azért, hogy így legyen. De vajon mit? Ti mit tesztek ezért?