Az egyik jelenség, amire felfigyeltem mióta hébe-hóba szétnézek a szerepjáték internetes közösségi terein, az a mesélő és a játékosok egymásra találásának változása. Tarol az elismertségért vagy pénzért idegeneknek mesélő “professzionális” kalandmesterkedés. Csak, hogy értsük a kontrasztot: a régi megoldás, hogy az összejáró szerepjátékos közösségben belülről nőnek ki az “amatőr” mesélők. Semmi bajom a “profi” online/offline bérmeséléssel, de elgondolkodtam azon, hogy a bő kínálat ellenére mennyivel nehezebb a mai magányos játékosnak kiválasztani a magához illő mesélőt néhány dicsérő komment, a frappáns önmarketing és egy rövid online beszélgetés alapján, mint amikor egy jól ismert cimbora ül át a mesélő székébe. Hogyan csökkenthető a csalódás kockázata? Megpróbálok hozzáfűzni pár dolgot ehhez, amit az évek alatt megértettem. Nézd el, ha eltér a szokványostól!
Kezdjük a lényeggel: a szerepjáték álomutazás; nem öntudatlanul sodródó egyéni, hanem közös és éberen irányított. Az odaát sámánja a mesélő. Amikor a vezetésével az álomösvényre, vagyis a kalandba lépünk, a lelkünk egy darabját adjuk a kezébe a karakterünk bőrébe csomagolva. Ha a maszk sérül, az nekünk is fáj. A legfontosabb, hogy érezzem, a mesélő figyelni fog rám, és a kiélezett helyzetekben is meg tudom majd vele beszélni, ha bajom van azzal, ahogy karakterként/játékosként engem kezel. Ezt felmérni nehéz, ha nem ismerjük egymást; könnyű, ha évek óta barátok vagyunk.
A rutinos online- és rendezvény-játékosok bizonyára tudnak néhány célzott kérdést ehhez. Írjátok meg kommentben! Én talán megkérném, beszéljen a nehéz mesélői helyzeteiről, és figyelném, hogyan hat rám, megvan-e a kémia. Érdeklődnék afelől is, hogyan változtak a saját karakterei a kalandok hatására, hiszen a mesélőt a maga álomútjai érlelik az odaát sámánjává. Várhatóan nem fog másképp nézni az én hősömre, mint ahogy a sajátjai formálódásáról beszél.
Zárjuk a mellékessel: szabályismeret, színészi képességek, retorikai bravúrok, demonstrációs és háttéranyagok, összefoglalók… Ezek szerintem hasznos, de nélkülözhető mesélői szolgáltatások. Támogató közegben a hiányuk áthidalható. Sőt, megkockáztatom, hogy a csapat közös és a játékosok egyéni fejlődése szempontjából serkentően hat, ha a mesélő vállalja, hogy ezekben ő sem tökéletes, fejlődik, visszajelzést és segítséget kér. Ti mennyire megengedően viszonyultok a mesélőhöz? Mi az alapelvárás felé? Mit tudtok neki elnézni?